A francia impresszionista mozgalom forradalom volt, lázadás a szalonok és a szigorúan realista akadémizmus ellen. A festészeti megújulást egy másik, a háttérben megbúvó fejlődés is kísérte, amely sokkal inkább technikai jellegű volt. 1841-ben egy amerikai művész, John G. Rand feltalálta a bádog festéktároló tubust, amely könnyebb utazást tett lehetővé a festők számára, elősegítve a plein air festésmód gyakorlását, amely az impresszionizmus egyik védjegyévé vált. Emellett maga a festék is nagy változásokon ment keresztül.
A 18. század közepéig az európai művészek olyan drogériákban szerezték be a pigmenteket, ahol többek között ásványokat és fűszereket is árultak, amelyeket Afrikából és a Távol-Keletről szereztek be. Azonban a boltok tulajdonosai elkezdtek specializálódni, és 1770-re a festékkereskedő már egy létező terminus volt. Az üzlet virágzott, főleg Párizsban, ahol 1817-re 79, 1885-re pedig már 600 festékkereskedő működött.
Sennelier boltja a 20. század elején, Párizs
1887-ben felbukkant még egy, egy tehetséges rajzoló, Gustave Sennelier személyében, aki vegyipari katalógusokat illusztrált, azonban az igazi szenvedélye a kémia volt. Öt éven át esti művészeti órákat látogatott, majd egy áprilisi reggelen megalapította boltját egy kiadó művészellátóban. Eleinte kész festékeket vett és árusított, de nem sokkal később elhatározta, hogy a saját festékjeit fogja árulni. Beutazta Európát, hogy megismerje a világ legjobb festék manufaktúráit. Az előző tulajdonos stúdióját műhellyé alakította, ahol pigmenteket őrölni és keverni is tudott. A boltban hamarosan 900-1200 tubus festék napi előállítására is lehetőség nyílt. Néhány közülük - mint például a „Kínai narancs” – Sennelier saját árnyalata volt. Néhány árnyalat kifejezetten a boltot látogató művészek kérésére jött létre.
A bolt kínálata nem korlátozódott csupán festékekre. Egy napon Edgar Degas lépett be a boltba, és puha pasztelleket kért a barna mindenféle árnyalatában. A festékárus erre kifejlesztett 700 árnyalatot, amelyek közül 30 Degas saját barnája lett. Más művészek, például Édouard Vuillard vásznat vettek a boltban. (A bolt jelenlegi tulajdonosát, Dominique Senneliert még mindig felkeresik kurátorok, akik a festmény hátoldalán felfedezik a Sennelier pecsétet.)
Sennelier, Párizs (Fotó: Peter Holland)
A vállalkozás olyan sikeresnek bizonyult, hogy a Sennelier családban apáról fiúra szállt. Henri Senneliert, Gustave unokáját maga Picasso kereste fel 1948-ban. A spanyol festő az üzlet közelében lakott egy műteremben, amelyet a szeretője, Dora Maar segítségével talált. Picasso gyakori látogatója volt a boltnak, egy napon azonban különös kéréssel állt elő: megkérdezte a tulajdonost, hogy tudna-e készíteni neki egy olyan anyagot, amelyet bármilyen felületen használni lehetne, speciális alapozás nélkül.
Picasso, Dora Maar portréja, 1937, Musée Picasso, Párizs
Egy évig tartott, de Henri végül előrukkolt valamivel, amit „olajpasztellnek” nevezett. Kis krétaszerű rudacskák, amelyek inkább viaszos hatásúak voltak és amelyeket vastag, erőteljes gesztusokkal lehetett használni. Picasso olyannyira elégedett volt, hogy a 48 színárnyalat mindegyikéből 40 darabot vásárolt. Henri a maradékot árusítani kezdte a boltban, találgatva, hogy vajon elkelnek-e. Az olajpasztell hatalmas sikert aratott, és a bolt ma is gyártja.
Napjainkra a Sennelier világmárka lett, de néhány dolog nem változott. Az eredeti bolt a Szajna mellett még mindig működik, és továbbra is a Sennelier család működteti.
Forrás: Artsy
Szerző: műtárgy.com
