Az idén tavasszal nyilvánosságra került Panama papírok mély betekintést adnak az offshore vállalatok világába, melyeket gyakran a műtárgyak valódi tulajdonosainak a leplezésére is használnak - írja legfrissebb cikkében a műtárgy.com az New York Times nyomán. Ezek a dokumentumok számos meglepetést tartogatnak a műtárgytulajdonlás eltitkolt struktúráiról. Az alábbiakban három példát mutatunk be, melyek jól példázzák, hogy a titoktartás milyen teret nyert a mai nemzetközi műtárgypiacon.
Van, hogy az eladó nem is a valódi eladó
A Panama papírok leplezték le, hogy a New York-i műgyűjtőpár, Victor és Sally Ganz gyűjteménye, melyet 1997-ben a Christie's rekordáron, 206 millió dollárért árverezett el, valójában nem is az ő tulajdonukban volt, hanem egy angol bankáréban, aki csak egy hónappal korábban vette meg a gyűjteményt titokban. A papírok megmutatták, hogy a bankár, Joe Lewis adta el az alkotásokat a Christie's-zel együttműködésben. Persze kérdés az is, hogy az aukción a vevők fizettek-e volna ennyit a művekért, ha tudják, hogy azoknak az eladója nem egy házaspár, akik fél évszázadon át gyűjtögették a különleges darabokat, hanem egy bankár.
Pedig az egész gyűjtemények ilyen átjátszása szinte példa nélküli, sőt 1997-ben még a Christie's szakértői sem tudtak a trükkről, akik közt van, aki ma úgy véli, hogy ha nem a Ganz-család van megadva eladóként, akkor az árak is alacsonyabbak lettek volna. Az aukció előtt egy hónappal a gyűjtemény 118 alkotása közül 100-at vett meg a Lewis által tulajdonolt Simsbury International Corporation, és Lewis volt akkoriban a Christie's legnagyobb tulajdonosa is volt. A Simsbury nem meglepő módon, egy csendes-óceáni szigeten, Niue-n van bejegyezve, és természetesen a Christie's nem kívánta kommentálni Lewisnek az üzletben betöltött szerepét.
Van, hogy a művek nem is a tulajdonos neve alatt vannak
A Panama-papírok azt is feltárták, hogy a milliárdos orosz gyűjtő, Dimitrij Ribolovljev is egy offshore céget használt arra, hogy a válása alatt kihúzza a gyűjteményét a felesége közeléből, bár az ügyvédei tagadják, hogy Ribolovljev válásának köze lett volna ahhoz, hogy a gyűjteménye a Brit Virgin-szigeteken bejegyzett Xitrans Finance Ltd-hez került. Ribolovljev a 2008-as válása alatt szállíttatta át 2 milliárd dollárt érő, Leonardo da Vinci művet is tartalmazó gyűjteményét Svájcból Szingapúrba és Londonba, melyet a svájci műkereskedő, Yves Bouvier segítségével vásárolt össze.
Van, hogy tulajdonjogi bonyodalmak akadályozzák a jogi eljárásokat
A dokumentumok azt is leleplezték, hogy a fiktív fedőcégeket hogyan használják arra, hogy megnehezítsék a műtárgyak visszaszolgáltatását célzó restitúciós ügyeket. A francia Philippe Maestracci már négy éve küzd az Ülő férfi kutyával című Modigliani festményért a New York-i bíróságokon, melyet állítása szerint a nácik vettek el nagyapjától. A 25 millió dollárra becsült képet 1996-ban egy aukción vette meg a Panamába bejegyzett International Art Center nevű cég, melyet az artworld a műtárgykereskedő Nahmad-családhoz köt. Azonban a bírósági ügy lassan halad előre, mivel Nahmadék azt állítják, hogy nekik nincs tulajdonuk a panamai offshore cégben. Azonban a most nyilvánosságra került dokumentumok bebizonyították, hogy a család már 20 éve vezeti a céget, melynek a családfő, David Nahmad 2014 óta az egyedüli tulajdonosa. Most áprilisban a svájci ügyészség végül lefoglalási parancsot adott ki a képre, melyet a vállalat a Geneva Freeport nevű raktárban tart, aminek az üzemeltetője a feljebb már említett Yves Bouvier műkereskedő.
Ez a három rövid példa jó betekintést nyújt abba, hogy hogyan működik a nemzetközi műtárgypiacnak ez a kevésbé ismert része, és hogy hogyan kapcsolódnak egymáshoz a különböző ügyek. Azonban az, hogy a Panama papírok milyen ügyeket leplezhetnek még le, és hogy ez tisztulást hoz-e a nemzetközi műtárgypiac tulajdoni struktúráiban, még a jövő zenéje.
