A pillanat és a minket körülvevő világ megörökítése belénk kódolt vágy, amelynek ma, a digitális korban könnyűszerrel hódolhatunk. A legtöbb mobiltelefonnal jó minőségű felvételeket készíthetünk életünk legapróbb történéseiről is, amelyeket aztán egyből szerkeszthetünk és posztolhatunk a közösségi oldalakra. Mai szemmel nézve szinte hihetetlennek tűnik, hogy a valóság pontos leképezése nem volt mindig ennyire magától értetődően egyszerű.
A műtárgy.com az Artsy cikke nyomán sorra veszi azokat az analóg technikákat (a teljesség igénye nélkül), amelyek a fotográfia történetében kulcsfontosságú szerepet játszottak.
A képalkotó eszközök atyja a camera obscura, ami annyit tesz: sötét kamra. Egy teljesen elsötétített térbe a fény egyetlen lyukon hatol be, és fordított állású képet alkot a lyukkal szemközti felszínen. Ezen az elven működnek a mai kamerák is.
Amennyiben működő camera obscurát szeretnénk látni, érdemes ellátogatnunk az egri líceum csillagvizsgáló tornyának legfölső emeletére, ahol a Hell Miksa által 1776-ban tervezett eszköz segítségével egy kör alakú asztallapon láthatjuk, hogy éppen mi történik a város adott pontján. Az egri camera obscura Európa legrégebbi ma is működő ilyen berendezése.
Igazi népszerűségre a 16. században tett szert az eszköz, amikor a sötétkamra hordozható dobozzá alakult át, amelyben tükör és lencse segítségével jelent meg a kép. Általános vélekedés, hogy Leonardo da Vinci és Caravaggio is használták a készüléket, hogy segítségükkel pontosan ábrázolhassák a fényt és az arnyékot. Tudósok a világegyetem megfigyelésére alkalmazták a camera obscurát, amelynek a továbbfejlesztett változatai már maradandó képek létrehozására is alkalmasak lettek.
Heliográfia (fénynyomat)
Nicéphore Niépce francia feltaláló az 1800-as évek elején különböző eljárásokkal kísérletezett, hogy maradandó képet hozhasson létre. Camera obscura segítségével a képet először ezüst-kloriddal bevont lapon próbálta rögzíteni, azonban nem tudta fixálni. További próbálkozások után vegyileg kezelt ónlemezt helyezett a camera obscura belsejébe, és erre rögzítette a világ első fennmaradt fényképét, ami a Kilátás a dolgozószobából címet kapta. A képhez szükség volt az ún. júdeai aszfaltra, levendula olajra, valamint hosszú expozíciós időre. Utóbbiról szakértők úgy vélik, hogy legalább nyolc óráig tarthatott, erre utal az is, hogy a felvételen mindkét – egymással szemben álló - épületet napfény éri. Niépce munkásságának a drága hozzávalók, a körülményesség és a titkos részletek miatt 1952-ig nem tulajdonítottak nagy jelentőséget, ekkor azonban újra felfedezték, és a Kilátás a dolgozószobából-t hivatalosan is elismerték, mint az első fényképet. Abban is biztosak lehetünk, hogy Niépce eredményei hatással voltak kollégájára, Louis Daguerre-re.
Nicéphore Niépce: Kilátás a dolgozószobából (1826-1827)
Dagerrotípia
Niépce hirtelen halála (1833) után Louis Jacques-Mandé Daguerre egyedül folytatta a kísérletezést. 1839-re már a nagyközönség is megismerhette a dagerrotípiának elnvezett kép készítési módját. Az ezüstözött rézlemezt polírozták, tisztították, majd jódgőzzel érzékenyítették, ezután a kamerába helyezve exponálták. Az expozíciós idő, ami a feltalálás idején 15-30 perc volt, később egyre rövidült. A képet melegített higany gőzével hívták elő, és sós vízzel kezelték. A lemez sérülékeny természete miatt az elkészült alkotást üveg mögött tárolták.
Érdekesség, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumban őriznek egy eredeti dagerrotípiát Petőfi Sándorról. A fénykép állítólag nem tetszett a költőnek és elrejtette. 1870-ben Beliczay Imre, pesti orvos restauráltatta.
Petőfi Sándor dagerrotípia 1844-ből
Kalotípia
William Henry Fox Talbot 1841-ben fejlesztette ki az első olyan eljárást, amely során sokszorosított képet lehetett előállítani papír negatívból. Kalotípiának nevezte a görög kalos, azaz gyönyörű kifejezésből. Jódozott-ezüst-klorid bevonatú papírt helyezett a kamerába, a fény hatására bizonyos területek sötét tónusúak lettek, létrehozva a negatív képet. A papírt eltávolítva, majd galluszsavval kezelve létrejött a látható kép, amit fotoszenzitív papírra lehetett nyomtatni. Habár az exponálási idő pár másodpercre rövidült, a kalotípia a nyomtatáskor homályos volt.
William Henry Fox Talbot: Nyitott ajtó (1844)
Nedves kollódiumos eljárás
Az eljárást Frederick Scott Archer és Gustave Le Gray dolgozta ki az 1850-es években egymástól függetlenül, de szinte egyszerre. A technika a dagerrotípia élességét és a kalotípia sokszorosíthatóságát kombinálta, és körülbelül 30 évig uralkodó eljárás volt a fotográfiában. Egy üveglapot oldható jóddal és kollódiummal vontak be, majd sötétkamrában ezüst-jodidba áztatták, és még nedvesen a gépbe helyezték, exponálták. Előhívni és fixálni 15 percen belül kellett.
Mozgatható fotóstúdió a 19. századi Írországban
Az első színes fotó (Color Separation Process)
Az első színes fotó Thomas Sutton nevéhez fűződik, aki 1861-ben a fizikus James Clark Maxwell színelméletét ( bármilyen színt elő lehet állítani a vörös, a kék és a zöld fény keverésével) felhasználva lefényképezett egy skótkockás masnit. A masniról három képet készítettek úgy, hogy a színszűrőket cserélték ki a lencse előtt, majd a képek elkészülte után kivetítették őket egyszerre, mindegyiknél a kép készültekor alkalmazott szűrőt használva.
Thomas Sutton, az első színes fotó, 1861
Ezüst zselatinos technika
Ez az eljárás már több mint száz éves, és mind a mai napig az elsődleges technika a fekete-fehér fotográfiák esetében. 1871-ben mutatta be Richard Leach Maddox brit fotográfus és orvos, majd Charles Harper Bennett fejlesztette tovább. Előnye a kollódiumos eljárással szemben, hogy nem kell rögtön az exponálás után előhívni. Ezüstszemcsés zselatint visznek fel fényérzékeny anyagra, például üvegre, papírra vagy filmre.
Robert Capa: A milicista halála, 1936
Pánkromatikus fekete-fehér celluloid film
Az 1880-as évekre a pánkromatikus fekete-fehér filmek kibővítették az ezüst zselatinos eljárásban megjelenő tónusok spektrumát, és kiterjesztették minden színre a fényérzékenységet.Mivel a pánkromatikus film a látható fény minden hullámhosszára érzékeny, ezért a látvány valósághú rögzítésére képes.
Edward S. Curtis: Navahó szövőmunkás, 1907
Autochrome Lumiére / autokróm
Színes képrögzítő eljárás, amit a filmes sikereikről ismert Lumiére fívérek fejlesztettek ki az 1900-as évek elején. Egészen a színes film feltalálásáig, tehát az 1930-as évekig ez volt az uralkodó módszer a színes fotográfiában. Az eljárás lényege az, hogy az üveglemezt keményítőszemcsékkel vonták be, amelyeket cinóbervörösre, zöldre és ultramarinkékre festettek, az üveglemezt pedig szűrőként használták. A technika hosszú expozíciós időt igényelt.
Arnold Genthe, német fotográfus volt az eljárás korai képviselője, utazásait dokumentálta, női aktokat fényképezett.
Arnold Genthe: Akt, 1911-1942 között
Forrás: artsy.net
Szerző: Járfás Eszter, műtárgy.com
