A műtárgy.com ismert hazai képzőművészeket bemutató sorozatának harmadik részében Regős István Munkácsy-díjas festőművészt kérdezzük pályájáról, műkereskedelmi szerepvállalásáról, friss terveiről.

Milyen élmények, impulzusok tereltek a pálya felé?

Gyerekként szívesen rajzoltam, s a tanáraim sokszor bíztattak, hogy foglalkozzam komolyabban a dologgal. 1969-ben még országos gyerekrajzpályázatot is nyertem - történetesen a Tanácsköztársaság kikiáltásának 50. évfordulója alkalmából. Emlékszem, Ék Sándor adta át a díjat. Egyből felvettek a Képző- és Iparművészet Szakközépiskolába, ahol kiváló tanáraink voltak, nagyon szerettem például Percz Jenő mozaikszakkörét. Fokozatosan kerültem egyre közelebb az "örvényhez", már nem tudtam és nem is akartam kiszállni. Mély benyomást tettek rám látogatásaim Brüsszelben, ahol nagynéném élt. Az ottani múzeumokat járva mindig megcsodáltam René Magritte, James Ensor és Constant Permeke műveit. És ha már a belgáknál tartunk, megemlítem Hergét is, akinek a Tintin képregénysorozatán nőttem fel. Európában másutt is sokszor körülnéztem, de a tengerentúlra nem jutottam el és ehhez ideológiát is gyártva azt mondtam, nekem vállalnom kell, hogy közép-kelet-európai figura vagyok, és ilyen szemmel látom a világot.

A főiskolán Sváby Lajos tanítványa voltál.

Igen, és ezt akkor nagy dolognak tartottam, mert egy évvel az ő nagy műcsarnoki kiállítása után kerültem be a főiskolára és ez a tárlat egészen más volt, mint amiket korábban nálunk látni lehetett. Az első két év alapozással telt el, a harmadikban Sváby azt mondta, hogy most egy fél évig csináljuk azt, amit akarunk. Ez a "szabadság" akkor mámorító volt. Én kitartottam mesterem mellett, különösen élveztem az oktatás "szellemi dimenzióit", amikor együtt voltunk, beszélgettünk, vitatkoztunk. Nem lázadtam, abból indultam ki, hogy megtanulom, amit lehet, és aztán majd eldöntöm, mit hasznosítok belőle.

Évtizedek óta a magyar képzőművészet egyik fővárosában, Szentendrén élsz. Mit jelent ma szentendrei festőnek lenni?

Szüleimet 1973-ban a véletlen sodorta Szentendrére, otthonunk ez a ház lett, ahol most beszélgetünk. Ugyanakkor a Vajda Lajos Stúdió rendezvényein már korábban is többször megfordultam itt. Utóbb sem lettem a Stúdió tagja, de sok mindenben közösséget éreztem velük és pályám fontos állomása volt, amikor Novotny Tihamér meghívott, hogy állítsak ki ott. Kérdésedre visszatérve: a "régi" szentendrei festészet ma már nyilvánvalóan nem létezik, nagyon fontos viszont az a művészeti közeg, ami itt van. Festő barátaimmal, például Deim Pállal gyakran beszélgetünk, többek között éppen a szentendrei motívumok fokozatos eltűnéséről. Én egyébként ezeket nemigen használtam, bár van néhány szentendrei témájú munkám.

Gyorsan rátaláltál jellegzetesen egyéni stílusodra; a munkáiddal kapcsolatban leggyakrabban felbukkanó jelzők az abszurd groteszk, a pszeudonaiv, a mágikus realista, a szürreális vagy a metafizikus. Melyiket tartod magad is találónak?

Igazából mindegyiket, persze nem egyidejűleg. Ezeket a stiláris jegyeket igyekszem mindig a téma által megkívánt módon alkalmazni. Variálni a témákat tudom és erre törekszem is, hogy megvédjem magam egyfajta "önakademizmussal" szemben. A műfajokat és az eszközhasználatot illetően viszont nálam nagyon konstans a dolog: ecset, festék, vászon. Ezek segítségével a világban a századok során már nagyon sok remekmű született és nyilván fog is még születni, annak ellenére, hogy ma inkább más műfajokból, technikákból igyekeznek divatot csinálni.

Azon kevés képzőművész közé tartozol, akik - egy szentendrei designstúdióval, később egy budapesti design és textilművészeti galériával is - a műkereskedelemben is aktívak. Ez inkább egyfajta misszió vagy a több lábon állás józan stratégiája?

Mindkettő. A szentendrei Palmetta Design Galéria működése, főleg a válság előtti években, igazolta a várakozásunkat, a budapesti galéria, ahol rendszeresen szervezünk kiállításokat is, még nem tart itt, viszont jelenleg már 30 magyar tervezőnek, köztük sok tehetséges fiatalnak kínál bemutatkozási, értékesítési lehetőséget. Eladásaik tavaly csaknem megduplázódtak az előző évihez képest. Másfelől a Design Galéria számomra és textilművész feleségem számára is egyfajta nyilvános bemutatkozási felület, segítségével új kapcsolatok jönnek létre. Vannak olyan gyűjtőim, akik a galéria révén "fedeztek fel".

Művészként és kereskedőként hogyan látod a kortárs képzőművészet jelenlegi magyarországi helyzetét?

Ez egy hosszabb kifejtést igénylő téma, de röviden: a helyzet nem túl rózsás. A galériás vagy magánmecenatúra még gyerekcipőben jár, mindenképpen szükség lenne nagyobb állami szerepvállalásra. Ha születtek is e téren időnként jó kezdeményezések, mint például a kortárs műtárgyak céges vásárlására fordított összegek leírhatósága az adóalapból, azok nagyon rövid életűnek bizonyultak. A 27%-os ÁFA kivégzi a kortárs műkereskedelmet. A mienk kis szakma, lobbyerőnk véges, a sertéshústermelőkkel ellentétben mi, úgy tűnik, nem tudjuk elérni, hogy a műtárgyak forgalma után kedvezményes kulccsal lehessen adózni. Több támogatást igényelne és érdemelne a kortárs hazai művészek külföldi bemutatása is, például a nemzetközi vásárokon.
Mikor és hol lesznek láthatóak legközelebb a munkáid?
Március 24-től "hazai pályán" szerepelek, a Ferenczy Múzeumi Centrum ugyanis új sorozatot indít helyi festők szóló tárlataiból s a nyitó kiállításra engem kértek fel.

És mit tegyen, aki nemcsak megnézni, hanem birtokolni is szeretné a műveidet?

Régebbi munkáim időnként felbukkannak árveréseken, az újak pedig leginkább itt Szentendrén, az Erdész Galériában, vagy a műtermemben hozzáférhetőek.